Lázadni vagy beilleszkedni?
Nem azért kérdeztük meg a Színház- és Filmművészeti Főiskola volt növendékeit és jelenlegi tanárait, hogy válaszaikból levonhassuk a következtetést: nálunk ilyen és ilyen a filmoktatás. A kép annyira bonyolult, hogy sommás értékelésére mi semmiképpen sem vállalkozhatunk. Célunk az volt, hogy tanárok és diákok magánemberként, személyes véleményüket mondhassák el arról az oktatási intézményről, amely mindegyikük számára valamilyen módon létfontosságú volt, vagy ma is az, és amelynek működésével, így vagy úgy, valamiért egyikük sem elégedett. Ez az elégedetlenség azonban mind más forrásból táplálkozik: mindenki másért tartja rossznak azt, amit egészében véve senki sem tart jónak. Mert ha valamivel, avval mindenki egyetért, hogy filmoktatás kell. Véleménykülönbség csupán abban van, hogy kik tanítsanak kiket, mire és hogyan. Összeállításunk alapján úgy véljük, hogy a közös koncepció kialakításának minimális feltétele, hogy olyan tanárok tanítsanak, illetve olyan diákok tanuljanak az iskolában, akik kölcsönösen elhiszik egymásnak, hogy lehetséges az együttműködés.
Makk Károly
– Úgy érzem, hogy a jelennek a légköre korántsem olyan élő és eleven, mint, mondjuk, a hat, nyolc vagy tíz évvel ezelőttinek.
– Akkoriban ez egy tanáregyéniségtől vagy tanáregyéniségektől volt jobb, vagy maguk a hallgatók voltak különbek?
– Is, is. Nézd, ez furcsa dolog. Amikor elindítottam azt az osztályt, amelyben Xantus, Mész, Sopsits végzett, akkor úgy csináltam a felvételeket, hogy tudtam, ki az a hat, akit én a végén akarok. Most van egy hattagú osztályom, úgy, hogy én kiszúrtam három embert, és kaptam hozzá hármat. Nem mintha ez a három nem ütné meg a színvonalat, csak nem az én szám íze szerint.
– A felvételi rendszer elég megbízható? Hogy tudniillik az a három, akiben te fantáziát látsz, valóban a legjobb? Hisz annyian vannak, és oly kevés a lehetőség a felvételin…
– Nézd, hatszáz emberből kihullik az első beszélgetésen négyszáz. Ezek nem tudnak írni, olvasni, beszélni. A második felvételinél ez a létszám limitálódik harminc emberre. Ez a harminc érdekes módon rendeződik a végén 12–15-re. Innen kezdve, azt kell mondanom, lutri, hogy ki az, aki továbbmegy. Innen kezdve bizonyos tanáregyéniségek vonzanak bizonyos növendékeket, bizonyos növendékek tulajdonságai vonzóak bizonyos tanárok számára…
– Nem eshet így ki olyan, aki csiszolatlan, egy kicsit taszítja a tanár ízlését, de erőteljes egyéniség?
– Én ezekre vagyok „vevő”. Bódy Gábor együtt felvételizett Dobai Péterrel. Őket úgy ismertem meg, hogy megkerestek, beszélgettünk, forgatókönyvet írtunk együtt. Jelentkeztek. Bejött Bódy, aki nagyon tehetséges, nagyon szuverén, kihívó, arrogáns volt. És ott ült egy tanári kar, akiket, velem együtt, Bódy nagyon megizzasztott. Ott ült Keleti Márton és Máriássy Félix is. Kikérték ezt a magatartást maguknak, de azon nem lehetett vitatkozni, hogy ez valaki. Felvettük. Bejött Dobai, akiben én biztos voltam, aki az egyik legműveltebb írója saját generációjának, aki nagyon tehetséges, egy majdani Oscar-díjas filmíró. És mikor Dobaival elkezdődött ugyanaz, mint Bódyval, azt mondták: nem, két ilyen krakélert, két ilyen extravagáns bolondot nem tud ez a főiskola tolerálni!
Hát akkor legyen inkább Bódy. Ez volt a Bódy-Dobai felvételi története… Természetesen, ha ez az én osztályom, akkor én mind a kettőt fölveszem.
– Még egy apróság. Valaha, ha a Főiskolára bekerült valaki – rendező, filmrendező, színész szakra –, működött a közismert kvóta: munkásgyerek, parasztgyerek stb. Ez azért nemcsak úgy módosult mára, hogy ezek a kritériumok nem számítanak, hanem mintha egy csöndes értelmiségi túlsúly jött volna létre.
– Még rosszabb, mint csöndes értelmiségi túlsúly. Tulajdonképpen általában az az érzésem, hogy meglehetősen szűk réteg ez – formában, fizimiskában, tartásban nagyon-nagyon egyformák –, és hát nagyon sok a „papa fia”. Hiába, a szakma örökíti utódait a szakmába.
– Létezik tehát egyfajta beltenyészet?
– Én azt szoktam mondani, hogy egy mai főiskolásnál az a fő baj, hogy büféről büfére járva éli meg az életet. Tehát menzán eszik, ha színész, akkor a színházi büfében vacsorázik, szűk a baráti köre, tehát meglehetősen belterjes az életanyag, belterjes élményekkel.
– Máriássy és Herskó idején a tanár körül csoportosultak, az ő karizmatikus egyénisége kötötte őket egybe. Ma inkább a tanárral szembeni antagonizmus köti őket össze. Nem állnak úgy a tanár mögött, nem jellemző, hogy ők annak a tanárnak a csapata, hanem valamiféle szembenállásban egyesülnek.
– Nézd, nem tudom, te kivel konzultáltál, de azt el kell mondanom, nekem még nem volt olyan osztályom, hogy mi „kontrában” lettünk volna egymással. Még most is telefonálnak, hozzák a forgatókönyvet, jönnek… Az igazság az, hogy az elmúlt években én és a csapatom együtt voltunk egy csomó dologban: „kontrában” a főiskolai vezetéssel. Én meg nem értésnek nevezem azt, amikor egy 24 éves embernek éppen vizsgafilmet kell csinálnia, javításra visszakapta a harmadik könyvét is, ráadásul ki van tűzve a forgatási ideje, így három nap, három éjjel kell egy forgatókönyvet létrehoznia, és akkor jön az elméleti tanár, hogy reggel nem volt ott az óráján a diák. Akkor azt mondom: „Gyerekek, nézzétek el!” Van olyan elképzelés, hogy ha mi megtömjük ennek az embernek a fejét – óhatatlanul felületes ismeretanyaggal –, jobban megállja az életben a helyét, és magasabb rendű művésztípust képvisel. „X” tanár filmszakmai tárgyakat tanít, de azt nem feltétlenül kell tanítani, mert ha a hallgató megcsinálja a saját vizsgafilmjét, és asszisztens a kollégája filmjében, elmegy harmadéves korában a gyárba gyakornoknak, akkor kacagva vagy fogcsikorgatva megtapasztalja mindazt, amit egy dobogóról nem lehet elmondani. Nincs is értelme. Ez a maximalista igény nagyon-nagyon erős konfliktusokat okoz. A hallgatónak le kell tennie a filmjét, utána meg kell vágnia a filmjét. A főiskola nem vesz tudomást arról, hogy ezek a filmek a gyárban, a televízióban „vágódnak”. Tudniillik a növendékek a televízióban dolgoznak, a filmgyárban asszisztensek. A srácnak, aki a filmet fotografálja, haverja az a segédoperatőr, aki a televízióból azt a plusz 200 méter fekete-fehér filmanyagot így is, úgy is el fogja lopni. Ezt mi évek óta próbáljuk rendbe hozni, de rájöttem, hogy ez az élet. Istenem, a lopásnak van egy határa, de azért hozzátartozik az élethez, mert nem is elég, amit mi tudunk adni, nincs elegendő kapacitásunk, a vágóasztal is rossz, és nem működik a jó se. Az életnek megvan a maga törvénye, mely a maga lomha módján, mint a víz a hajszálereken, keresi az útját és elvégzi e dolgát.
– De tudod, hogy ebből kicsit az is következik – ami nem baj –, hogy a Főiskolán a tanítás önmagában véve – legyen akár elméleti, akár gyakorlati, szakmai oktatás – jobbról, balról adott kis pofonokat, terelgetést jelenthet csupán. Mert magát a mesterséget azt nem ott…
– Én azt gondolom, hogy a Főiskolának van egy óriási pozitívuma, annak ellenére, amiket én elmondtam. Ez a Főiskola még mindig nagyon elöl jár a főiskolák között. Ennek két oka van: egy épeszű országban az, aki filmet rendez, bizonyos rangon és szinten, nem megy tanítani. Meghívják, és elmegy egy évben egyszer, levetíti egy filmjét, akkor lehet vele beszélgetni. Itt, nálunk a „krém” tanít, a „krém” adja meg a tónust. Na most, ez nagyon nagy dolog! Hogy ez a krém valóban jelen van, ha nem is olyan rendszeresen, mint ahogyan szeretnénk. A másik, hogy egy osztály óhatatlanul össze van zárva. Ezek négy éven keresztül filmeket kell hogy csináljanak. A vitákat ott, egymás között, vagy velem, végig együtt bonyolítják. Magyarán, akarva-akaratlanul be vannak zárva egy olyan, néha kicsit szűk ketrecbe, ahol a könyöküket beverik, vagy a drót egy kicsit beakad az ingükbe, de ahogyan a lipicai kétéves csikók is azért futnak a hegyi terepen, hogy megerősödjön a lábuk, úgy ők meg így „erősödnek”. Anélkül, hogy nagyon-nagyon be kéne avatkozni, már itt nagyon sokat tudnak tanulni. Tehát az én tanári élményem, a tanítás legszebb, leggazdagabb mozzanata az, amikor kinyílik a vágószoba ajtaja, valaki bedugja a fejét, ott marad és leül. Aztán csendesen bejön még három „pasi”, és akkor elkezdik, hogy „ja igen, igen”. Itt valami elindul, amit lehet, és csak így lehet tanítani…
– Tanít-e a „krém” – kérdezem ezek után…
– A „krém” hol tanít, hol nem tanít. Tudniillik ha én filmet forgatok, hiába érnék rá arra a másfél-két órára, amikor berohanok, annyira üres vagyok, vagy annyira tele vagyok mással, hogy igazán átadni semmit sem tudok. Tehát jelenlétemmel csupán a főiskolai rendtartásnak teszek eleget. Hasznosabb, amit mindig csináltam, hogy „Gyerekek, most ne maceráljuk egymást, nem megyek be a keddi órára, szombaton szabadnapom van, aludni akarok, viszont vasárnap ihatunk egy pofa sört!” És akkor feljönnek ide, leülünk és dumálunk. Ezek nagyon hasznos dolgok. Jók, jóízűek. Lehet tanulni. Én is tanulok…
– És mennyire általános ez? Ez a te módszered…?
– Hát nézd, ez az én módszerem, de ez teljesen egyéni, és azt hiszem, hogy nem is preferált módszer.
– Úgy érted, hogy más nem csinálja?
– Úgy értem, hogy „Talán meg kéne a Makknak mondani, hogy járjon be rendesen az órákra!” De azt kell mondanom, hogy én ennél jobbat nem tudok. Nekem most Gazdag Gyula a tanársegédem, aki teljesen „felnőtt” ember, akivel nem mindenben egyezik meg az ízlésünk, de abban biztos vagyok, hogy ha Gyula bemegy órát tartani, akkor ott valami történik.
– A jelenlegi növendékmezőny, amelyik odakerül és végül ott marad, szemléletében, odaadásában a választott hivatás iránt ugyanolyan értékű, mint a pályád kezdetén voltak a hallgatók?
– Más a mezőny. Ez a mezőny – hogy politikusan fogalmazzak – távolabb áll nagy politikai, kulturális célkitűzésektől, mint mi akkor. Ezek a gyerekek távolabb vannak ettől, nem is veszik igazán komolyan.
– Magyarán kiábrándultabbak…?
– Kiábrándultabbak vagy inkább tartózkodóbbak. Ami viszont a dolognak a szakmai részét illeti, azt nagyon meg akarják tanulni. Az arcukon nem fedezheti fel az Alma Mater, hogy mennyire akarják megtanulni ezt a szakmát, de én látom az arcukon, mikor felkattintom a villanyt a sötét vágószobában, és hátrafordulok. Az Alma Mater hivatalos ceremóniákon találkozik velük, ösztöndíj-kiosztáson, vizsgán, olyan elméleti órákon, amelyekre nemigen van szükség – ott találkozik az arcukkal. És ez az arckifejezés zavart. Ez nem megnyugtató dolog. Mit tehet tehát az Alma Mater? Azt mondhatja: „Micsoda egy társaság!”
– Nehezebb vagy könnyebb velük dolgozni?
– Nem nehéz, mert én velük értek egyet. Régi elhatározásom, hogy én ezeknek a gyerekeknek azt mondom, amit gondolok. Gondolatmenetünk, véleményünk a dolgokról, a világról, véleményünk az életről elég közel van egymáshoz. Persze én 60 vagyok, ők huszonvalahányak, és ebben az összecsengésben benne van – hogy finoman fogalmazzak – az érettségnek egyfajta olyan adottsága, amivel ők nem rendelkeznek. Ettől nekem nehezebb…
– Most még egyet. Milyen perspektívát látsz bennük, és mire számíthatnak?
– Egyet kéne csinálni. A videotechnikát meg kellene tanulniok. Én már öreg vagyok hozzá. Két végzős operatőr növendékkel csinálok egy dokumentumfilmet videóra. Próbálom őket beleráncigálni kényszerhelyzetekbe. Különböző külföldi kalandjaim alkalmával tapasztaltam azt az irtózatos kiszolgáltatottságot, meg azt a kényszerítő helyzetet, hogy valamit meg kell csinálni, és nem lehet mellébeszélni. Ennek a generációnak az életéből ez az élmény teljesen kimaradt. A szakmai élethelyzeteknek általános, csendes szegénységében nőttek fel, nem kiélezett drámáiban. Ez a legnehezebb: átéltetni velük, hogy holnapután jön valaki, és azt mondja: kérek szépen egy közeli felvételt, és van hozzá két lámpa. Zsigmond Vilmos, Oscar-díjas operatőr, szemünk fénye, akit mint tanársegéd tanítottam, elmondta nekem, hogy Írországban forgatott egy filmet, és kapott három világosítót. Három ír mukit kellett neki betanítania, hogy azt a filmet végigcsinálja. Ezeket az élményeket nem ismeri ez a generáció. Nagyon védtelen. A mozgásterük tulajdonképpen akkora lesz, amekkora mozgásteret az ország ad nekik. Ez a mozgástér jó is lehet. Egy példa: három másodéves operatőr növendéket elviszek világosítónak. Kaptak érte havi harmincezer forintot és világosítók voltak a nyári szünetben. Aztán visszamennek a Főiskolára tanulni. Vagy egy rendezőnövendéket elviszek kellékesnek, netán produkciós gépkocsivezetőnek. Ha így alakul, a helyzetük nem rossz, ha nem jutunk el idáig – akkor bizony nem jó a helyzetük…
Szinetár Miklós
– Az 1960-as évek végén, 70-es évek elején a televízióban és a Főiskolán felmerült a kérdés, induljon-e önálló televíziós rendezőképzés. Én úgy gondoltam, ez szükséges, de nem úgy fogtam fel a dolgot, hogy a televízió abban különbözik a filmtől, hogy az egyik közelképekkel dolgozik, a másik a nagy beállításokat kedveli, hanem abban láttam a különbséget, hogy a film a világban – de különösen nálunk – a televízióval szemben rétegműfajjá vált. És itt nem az úgynevezett művészfilm és közönségfilm-ellentétről van szó, hiszen az úgynevezett művészfilmek között is akad tehetségtelen és a „közönségfilmek” között is zseniális. A külön televíziós oktatást az indokolta, hogy akkor a magyar film egyfajta közönséget vett célba. Méghozzá egy elég szűk réteget, a politika iránt érdeklődő értelmiségi közönséget. Ezért a magyar filmgyártás jórészt szerzői filmeket termelt, szinte kizárólagossá tette a politizáló mai témát, vagy lírai közérzet-jelentésekkel fordult saját közönségéhez. Ugyanakkor mi itt voltunk a televízióban sok millió nézővel és azzal az ambícióval, hogy ennél a milliós közönségnél sikert arassunk, méghozzá úgy, hogy ezek a sikerek ne legyenek primitívek, olcsók. Ehhez, én akkor úgy éreztem, a klasszikusokon keresztül vezet az út. Úgy gondoltam, hogy a rendező, ha valami fontosat, közérdekűt és személyeset akar elmondani a világról, arra a legalkalmasabb az időtálló irodalmi anyag, és örültem, hogy növendékeim, akik akkor indultak, ezekkel aratták legjelentősebb sikereiket. Fehér György III. Richárdja, Dosztojevszkij-adaptációja, Edelényi János II. Richárdja (kár, hogy elment tőlünk), Horváth Z. Gergely Krúdy-filmje nem iskolás adaptációk voltak, nem „közművelni” akartak, hanem ugyanúgy el akarták mondani a világról a magukét, mint a filmesek, azzal a különbséggel, hogy nagyobb hatással, szélesebb közönségnek, a klasszikusok által nyújtott előnyökkel. Az én növendékem volt András Ferenc is, aki inkább a film felé húzott, de azt hiszem, sok mindent megőrzött ebből az iskolából. Na most, én tévés oktatást akartam csinálni, de amikor Herskó János elment, akaratom ellenére rámszakadt az egész filmtanszak. Ettől én nem voltam boldog, ideiglenesen vállaltam el. Hogy miért? Egyrészt, mert a filmes világban sohasem voltam úgy otthon, mint a színházban vagy a tévében, másrészt nem szerettem azt az atmoszférát, ami akkoriban alakult ki.
Mert a filmes világ, mint mindenütt, nálunk is kialakította a maga „auráját”. A filmességhez Európa-szerte kezdett valami underground jelleg tartozni. (Rengeteg ember van ma is Magyarországon, akiről senki sem tudja, miből él, mit csinál, de filmművész.) Így a film szélére sodródott egyrészt az, ami Kelet-Európában értelmiségi hordalékként szokott mozogni, másrészt ide sodródtak valódi értékek is, mivel az irodalom egy időben elvesztette azt a nemzetmegmentő vátesz szerepét, amely nálunk hagyományos, és amelyet egy időre a film vett át. Akkoriban mondtam egy főiskolai évzárón: hát igen, ez így van, először jönnek a kedves, fiatal, ragyogó szemű, gusztusos lányok, lelkes, vonzó fiúk: ezek a színészek. Aztán jönnek jól öltözött, tisztes urak: ezek a színházi rendezők. Aztán kinyílik az underground csapóajtója, és jön az én tanszakom. Persze a filmes tanszak vezetését én kétféleképpen éltem át, mert egyrészt szerettem és büszke is voltam, hisz Illés György tanítványai talán a világ legjobb operatőrei; és ismertem külföldi iskolákat, angolt, franciát, Amerikában is jártam két egyetemen, ahol filmet oktatnak. Nos, ha én figyelembe veszem ezeknek az országoknak a termelését, életszínvonalát és a mi országunk teljesítményét, filmoktatását, és utána összehasonlítom, akkor nemhogy semmi szégyenkeznivalónk nincs, hanem azt hiszem, amit a növendékeinknek nyújtunk és az elért eredmény sokkal több, mint amit körülményeink indokolnának.
Egyfelől tehát jól éreztem magam – sok fesztiváldíj, kitűnő tanárok, sok, tehetséges növendék, másfelől körülvett az az atmoszféra, amit sokan szeretnek – én nem. Ezért is szabadultam meg tőle az első adandó alkalommal.
– Csak kérdés az, hogy ez az atmoszféra mitől jött létre?
– Van, aki ezzel szimpatizál. A szaksajtó egy része például nagyon kedveli. Ennek is megvan a maga árfolyama, a maga létjogosultsága… Végül is kétfajta oktatás és főiskola lehetséges. Az egyik egy paternális, amelynek a lényege az, hogy a növendékek boldogok, hogy őket X, Y Z tanítja, és ez számukra életre szóló élmény. A másik lehetőség, hogy már elsőben elkezdenek lázadni. Mondok egy példát: a nyáron meghívtak Í Amerikába, Utah államba, hogy operakurzuson tanítsak. Csupa örömben telt el ez a két hét, a növendékek boldogok voltak, és a tanárok is. A tanárok közt volt Elio Bataglia zseniális olasz dalénekes és énektanár. Nos, a búcsúvacsorán mondta, hogy óriási a különbség Európa és Amerika közt. Ezek a gyerekek, itt, Amerikában azt akarják, hogy nekik tessék az, amit ő tanít. Olaszországban bejönnek, és akármit ad elő, már arra uszítja őket a társadalom, hogy az ne tessék. Hisz, ha nem lázadók a diákok, akkor a társadalom egy részében nincs hitelük.
– Lehet így tanulni? Szakmát, mesterséget?
– Sokféleképp alakulhat egy fiatal művész. Végül is egy magyar filmrendező-hallgató, ha akarja, felnőhet abban a tudatban, hogy büszke és boldog, mert őt Fábri Zoltán, Makk Károly, Szabó István tanítja. De úgy is élhet, hogy „ő majd megmutatja”, mert a tanárok konzervatívok, konformisak, és le kell győzni őket. – Mind a két attitűd létező attitűd. Mind a kettő teremtett jeles művészeket. – Más kérdés, hogy a Nádasdy, Gellért bűvöletében nőttem fel – és én inkább az első típusú iskolában érzem jól magam.
– Tehát mind a kettő megvan a Főiskola rendező-hallgatói között?
– Igen, van ilyen is, olyan is, és ma már a szigorodó körülmények között az örök deviánsnak nehezebb a dolga, mert az mégiscsak rémes pillanat, ha egy ilyen „underground” művész, negyven évesen szembe találja magát iskolás fiával, aki megkérdi: Mondd, papa, mit is csinálsz Te tulajdonképpen? De ennek az „ellenálló” magatartásformának egyik velejárója a túlzott önkép és a realitásérzék hiánya is. Számomra az elmúlt évek egyik kudarca, hogy ez a szemlélet „begyűrűzött” az én tévéosztályomba is. Elmondom, miről van szó: a negyedik év végén minden rendező elkészíti diplomafilmjét, 300 ezer forint körüli összeget tud biztosítani a Főiskola egy 30–50 perces diplomafilmre. Ebben az osztályban sok tehetséges ember van, és hogy jó körülmények közt vizsgázhassanak, meg kapcsolatot teremtsenek jövendő munkahelyükkel, elértem, hogy mindenki kapjon hárommillió forintot a televíziótól, és filmjét a tévében készíthesse el. Az egyetlen feltétel, amit szabtam, hogy ennek a filmnek a tévé bármelyik csatornáján, bármely késői időpontban is akár, de le kell mennie.
Vagyis, bizonyosodjék be az áruról, hogy valamilyen formában itt és most fogyasztható. Két évvel ezelőtt még jobb idők jártak, így azt is biztosítottuk, hogy abban a percben, amint diplomájuk lesz, állás várja őket a Televízióban. Ehhez képest kaptam forgatókönyveket nyolcvan–kilencven perces monumentális filmekhez – ezeket is nagy késéssel. Röviden: két évvel a nem éppen kedvezőtlen ajánlatot követően a hatból csak két növendék készítette el a vizsgafilmjét. Bevallom, dühös lettem, amikor azt olvastam egy újságban, hogy kevés a pénz, ezért nem tudnak vizsgafilmet készíteni. Jól értsd: háromszázezer helyett kaptak három milliót harminc perces vizsgafilmre. Szuperprodukcióra, 10–12 milliós filmgyári filmre ez persze csakugyan kevés.
Sok mindent próbáltam életemben, egy részét sikerrel, volt, amit anélkül. Így színész-pedagógusi működésemet tán szerénytelenség nélkül tarthatom sikeresnek, míg a filmtanszakon folytatott tevékenységemet én bizony a fiaskók között tartom számon. Még akkor is, ha számos növendékemet – Fehért, Edelényit Horváth Z.-t, Andrást, Moldova Agit, Deák Krisztinát, Tarr Bélát – örömmel vállalom, talán ők is engem. De egészében a „társadalmi ráhatás” mégis lényegesen erősebb volt, mint az én pedagógusi munkásságom.
– Mit értesz „társadalmi ráhatáson”?
– Hát azt, hogy én azt mondtam: értsék meg, a megrendelés nekik, tévérendezőknek olyasmire szól, ami, ha rétegműsor is, 300–400 ezer embert érint. Őket pedig a környező társadalmi csoport, értsd: sajtó, szakma arra hergeli, hogy olyasmit készítsenek, amivel elsősorban a Balázs Béla Stúdióban, vagy szűk szakmai körben tudnak sikert aratni.
– Igen, de meglehet, úgy érzik, hogy ezek az elvárások uniformizálják őket.
– Nekem – miközben őket próbálom meggyőzni – másfelé épphogy azért kell küzdenem, hogy az elvárások ne legyenek szűkkeblűek, korlátoltak és konzervatívok. De hát ez a kétirányú küzdelem nem túl sikeres. Egyébként csinálhattak volna gyermekfilmet, dokumentumot, zenés műsort, bármit, csak beleférjen egy még így is jelentősen megemelt költségkeretbe, és leadható legyen. Ennyit egy megrendelő elvárhat… Sajnos a megrendelő – a Televízió – anyagi helyzete és toleranciája sokat romlott abban az utolsó két évben, amit ezek a növendékek elvesztegettek. Így az egy filmre jutó összeg is zsugorodott, de még mindig volt és van 2 és fél millió. De én nemcsak őket tartom felelősnek ezért. Felelős az őket körülvevő közeg is, amely elég sokrétű, amelyben egyaránt megtalálhatók az újra áhítozó jó szándékúak és a zavarosban halászó konjunktúralovagok. De a más pénzével játszó kibicek is, akik felelőtlenül játszanak a művészek sorsával.
– Vannak-e nagy filmes tanáregyéniségek ma, mint ahogy voltak a hatvanas években?
– A hatvanas években alapító érvénnyel volt korszakos Herskó János tevékenysége, és hat máig is. De kevés órája mellett – és annak ellenére – Makk Károly körül is gyakran alakult ki jó csapat. Fábri Zoltán tanítványai is sokat kaphattak mesterüktől, és hát Illés György és csapata világszínvonalú. A legfrissebb jelent nem tudom megítélni, mert hálistennek, idestova két éve csak a televíziósokkal foglalkozom, de a filmtanszakon Szabó István neve, azt hiszem, sok mindenre garancia. Azt is hangsúlyozni szeretném, hogy sehol a világon nem tanítanak ilyen rangú művészek főiskolán vagy egyetemen. Ott tanárok tanítanak, nem művészek, még kevésbé ilyen művészek.
No most, mindezek után, ha azt kérdezed, hogy milyen ez a főiskola? Akkor véleményem szerint nem jó, hanem kiváló! Összehasonlítva nálunk sokkal nagyobb országokkal, akkor, mint mondtam, ez a mi főiskolánk egyenesen kiváló! Ezen belül a film és tévérendezői főtanszak is az. Ha nem így lenne, akkor növendékeink nem hoznák el annyi nemzetközi találkozó díjait. Mit kéne másként? A filmszakon? Ennyi rendezőt ez a mi filmgyártásunk nem tud eltartani. Ezért nagyobb hangsúlyt kéne adni az oktatásban a nemzetközi tájékozódásnak, annak, hogy dolgozhassanak külföldön vagy külföldre. A tévérendezői szakon pedig el kellene érni – nálam ügyesebben –, hogy akik oda bekerülnek, azok azt ambicionálják, hogy sok millió nézővel értsenek szót… és megértsék, hogy ettől még megőrizhetik alkotói szuverenitásukat…
Szabó István
– Úgy gondolom, hogy a filmrendező-képzésnek, mikor én főiskolai hallgató voltam, volt légköre. Most pontatlanul fejezem ki magam. Úgy gondolom, hogy amikor főiskolai hallgató voltam, annak a csoportnak, amelyikben én tanultam filmrendezést, volt légköre.
Ez abból következett, hogy az osztályfőnököm, tehát aki minket a szakmára tanított, igazi egyéniség volt. Hogy végül is a filmtörténet az ő filmalkotói működését hogyan fogja megítélni, tehát olyan magasra helyezik-e a Csempészeket, vagy a Budapesti tavaszt, mint én – Máriássy Félixről van tudniillik szó –, azt nem tudom. Azt nem tudom, és nem is rám tartozik, de tudom, hogy különleges légköre volt ennek az embernek. Akiből olyasmi áradt, amit mi mindannyian megtanultunk, és amiből egy dolog egyértelműen, lemérhetően következik: nem hiszem, hogy az ő tanítványai valamiféle ízléstelenséget követtek el filmkamera segítségével. Tehát neki volt személyes légköre, ami hozzátartozott ahhoz, amit filmrendezésnek neveztünk. Számomra a mai napig is hozzátartozik, és azt hiszem, hogy – most nagyon durván fogok fogalmazni – lényegében ez az egyetlen dolog, amit a főiskolán megtanultam: Máriássy Félix ízlését, szemléletét. Ma nincs a főiskolának oktatási légköre. Ennek két oka van: az egyik a tanári karban kereshető, a másik, sajnos, a hallgatók szemléletében, a hallgatók szakma iránti tiszteletének teljes hiányában.
– A hallgatókról beszéltél, s amit mondtál, természetesen nem tudnám cáfolni. De hát ezek az emberek ugyanolyan gyereknek születnek – már bocsánat a kifejezésért –, mint Te. Vagy a kiválasztásukban van a hiba, vagy a neveltetésükben. Nem szükségszerűen az ártatlan csecsemő eredendő bűne, hogy olyan, amilyennek mondod.
– Ismét egy durva válasz jön, amit egy tanárnőtől hallottam, akinek felháborodva mondta az egyik kollégája, milyen neveletlenek a gyerekek. Az idős tanárnő azt válaszolta: mit csodálkozol, ezek már neveletlen szülők gyermekei!
A probléma a következő: azok a hallgatók, akikkel ma találkozom a főiskolán, a szakma iránt semmiféle tiszteletet nem éreznek, meg vannak arról győződve, hogy ők tudják, amit tudni kell, sőt jobban tudják, mint mindenki más. A céljuk semmi más, mint hogy felvegyék őket a főiskolára, addig alkalmazkodnak, de amikor bekerülnek, és az már biztosíték számukra arra, hogy a szakmába is bekerüljenek, nem érdeklődnek különösebben többé ennek a foglalkozásnak a szakmai része iránt. Ezt tragikusnak tartom. Mert ha az a véleményük, hogy azok a filmmel foglalkozó emberek, akik őket tanítják, rosszak, alkalmatlanok, és nem lehet tőlük semmit sem tanulni, ez még olyasmi, amivel rossz napomon akár egyet is értek. De hogy Chaplintől, Bergmantól, Fellinitől semmit sem lehet tanulni!? Ekkor már kérdőjelek támadnak bennem az iránt, aki így akar közel kerülni egy szakmához. És sajnos egyre jobban ezt tapasztalom. Főiskolai hallgatók alapműveket nem ismernek, holott vetítjük nekik. Ez az érdektelenségnek egészen különös foka. Azért tartom ezt borzasztónak, mert most eljutottunk egy olyan korba – nem nekünk köszönhető a dolog, hanem a technikai forradalomnak és bizonyos társadalmi változásoknak –, amikor az írott betű szerepét a mozgó kép vette át… Ha régen valaki hatással akart lenni az emberekre, írt egy vezércikket az újságba, s ha azt akarta, hogy odafigyeljenek a gondolataira, akkor könyvet írt. Ma megjelenik a televízióban! A mozgó kép lett az információk, a társadalmi kérdések és a kulturális értékek első számú hordozója – most már visszavonhatatlanul, az egész világon. Ez azt is jelenti, hogy ebbe a fajta kultúrába bekerült egy új, végtelenül fontos motívum: a metakommunikáció. Tehát: az arc színe, a mozdulatok, a pillantás, a száj vonala; amitől megkérdőjeleződik a mondat, amit valaki kimond. Politikust lát az ember beszélni, aki a legfontosabb mondatnál ösztönszerűen kettőt pislog, és az ember tudja, hogy nem azt gondolja, amit mond. Egy kézmozdulatot lát az ember, és rögtön látja azt is, hogy egész más az, amit mondani akar, amit szavakban sikerült kifejeznie. A néző azonnal „olvasni” tudja, érti, mert az élettapasztalat és a nézői tapasztalat rengeteg információt ad hozzá ahhoz, amit a kép felületi szinten sugároz. Nem tudom, hogy elég világosan fejezem-e ki magam…
– Ez teljesen világos.
– Tehát annak, aki mozgóképpel akar foglalkozni – filmrendező vagy televíziós rendező –, annak a társadalmi felelőssége ma megegyezik a századforduló íróinak, újságíróinak felelősségével. Tehát a legnagyobb társadalmi-politikai felelősséggel vagy teherrel megáldott, megátkozott foglalkozássá vált az a vásári komédia, amit a Lumière-testvérek 1898. december 28-án a Kapucinusok Terén először bemutattak. Ez a sátoros mulatság most politikai erővé, társadalommozgató erővé vált. És óriási hatalom is.
Aki ezt a hatalmat a kezében tartja, annak meg kell tanulnia ennek a hatalomnak, ennek a foglalkozásnak a klasszikusait! Biztosan láttad a Hamu és gyémánt című filmet, és azt a jelenetet, amikor Cybulski avval a kávéfőző nővel jön végig a városon, és egyezer csak furcsa nyikorgást hall. Aztán meglátjuk a romos, szétlőtt templomban fejjel lefelé lógó hatalmas feszületet és corpust, amint mozgatja a szél. Ez az egy kép kifejezi 1946 felfordult világát, az értékek lerombolását, a hit hiányát és még rengeteg dolgot tudnék mondani, amit kifejez. Ez a mozgó kép ereje. Na most, ha valaki ezt nem akarja megtanulni, mert nem érdekli, hogy hol áll Wajdánál a kamera, hogy Wajda operatőrénél hol vannak elhelyezve a lámpák, hogy az a kereszt olyan fényben legyen, hogy kifejezze azt, amit ki kell fejeznie, ha nem tudja, hogy a színész és a kereszt viszonya milyen…! A kocsiverseny a Ben Hurban vagy a tömegjelenetek David Griffith Türelmetlenségében, vagy az Aranypolgár vagy Truffaut vagy Bergman színészvezetése és filozófiai gondolatainak képben megjelenő kifejező ereje! Ha valakit ez nem érdekel, és nem tudja, nem akarja megtanulni, akkor ez olyan, mintha valaki azt mondja magáról, hogy színpadi író akar lenni, de Shakespeare-t nem olvassa el, Csehov nem érdekli, és Ibsen egy hülye…
– Akkor hát milyen az a felvételi rendszer, ami átenged, sőt ott tart, sőt végezni hagy ilyen fiatalembereket?
– Nagyon rossz a felvételi rendszerünk, de én nem tudok jobb módszert mondani. Különböző koncepciók harcolnak egymással, és a pillanatnyi hatalmi viszonyoktól függően győz hol az egyik, hol a másik. Az egyik koncepció az, hogy egyetemet végzett, élettapasztalattal rendelkező fiatalembereknek kell a Főiskolára jönniük, mert a filmrendezéshez élettapasztalat kell. A másik, hogy „szűz”, tiszta embereknek kell a Főiskolára jönniük, akiket még nem fertőzött meg a világ, a magyar kulturális közélet, akiket még nevelni lehet. De lehet az egyik azért rossz, mert semmit nem ért semmiből, mert most érettségizett, és a másik azért rossz, mert cinikus és már túl sok mindent megért. Azt mindenesetre látom, hogy mi most nem tudjuk megtalálni azt a módszert, amely olyanokat hozna a Főiskolára, akik az emberek, a világ, a mozgókép – mint lehetőség, mint szakma – iránti tisztelettel állnának be a Főiskolára.
– De erre föltehetően a mutatott példa is jótékonyan hathatna, ám mégis inkább azt hallja az ember, hogy a tanárok jelentős része fizetéskiegészítésnek, pozíciónak és nem hivatásnak tekinti a tanítást…
– Ez igaz! Meg kell neked mondanom, hogy ha egy óra tízkor kezdődik, és a tanár tizenkettőkor még nincs benn, s amikor elkezdik keresni és megtalálják, azt mondja: „Jaj, bocsánat!”; ígéri: kettőre bejön, és a gyerekek tovább várnak, végre háromkor megjelenik – akkor nem szabad csodálkozni, ha a másik tanár órájáról a gyerekek késnek negyedórát. Valóban úgy látom, hogy a főiskolai erkölcs megerősítéséhez elsősorban a tanári karnak kellene jobban tisztelnie a diákot. Mert akkor talán a diák is tisztelné a tanárt!
Másrészt ez nagyon nehéz dolog. Ezen a főiskolán művészek tanítanak, akik hál’ istennek nagyon elfoglaltak, a saját s szakmai életüket építik, és hát végül is ez az első számú feladatuk, ez a dolguk. Na most, nagyon sokszor előfordul, hogy egy vezető művész, akit ezen a Főiskolán egyetemi rangokkal tisztelnek meg, éppen a filmjét készíti elő, vagy forgat. És két-három hónapig be sem tud menni. Akkor helyette tanítani kellene valakinek, de hát a Főiskola anyagi lehetőségei eléggé behatároltak, a Főiskola csak akkor tudna megbízni valaki mást, hogy az illető helyére belépjen, ha az illető fizetés nélküli szabadságra menne. Így a Főiskolának lenne pénze valakit felvenni, hogy tanítson helyette.
– Ha van, vagy lenne egy „tökéletes felvételiző alany”, végezhetné-e a Főiskolát úgy, hogy „tökéletes végtermék” legyen? Azaz jót tesz-e a tehetséges egyéniségnek a Főiskola?
– A „tökéletes alany” tanítja saját magát. „Áll az esőben és nől…” És a Főiskolán mégis vannak lehetőségek, lehet filmeket nézni, és a „tökéletes alany” azokból is tanul. Mi most megpróbálkoztunk valamivel az elmúlt évben, és Makk Károly új osztálya, elképesztő fegyelmezetlenségei mellett, valahogy mégiscsak csinálja. Például kötelezővé tettük a világ filmtörténetének 150, a magyar filmtörténet 40 és a dokumentumfilm történetének 20 filmjét. A négy év alatt meg kell nézniük úgy, hogy egy olvasónaplóba bejegyzik, amit láttak, mi évenként ellenőrizzük és megnézzük, mi van a naplóban. Nem kell leírni a film tartalmát, csak egy-két jegyzetet arról, hogy számára mit jelentett ez a film, hogy emlékezzen 20 év múlva is, hogy mit kapott, mondjuk, a Csoda Milánóban című filmtől. Én mindent meg fogok tenni azért, hogy aki ezt a 150, 40, illetve 20 filmet nem látta, az ne kapjon diplomát. Nem tudom elképzelni, hogy lehet filmrendező vagy televíziós rendező valaki 1987-ben, aki nem látta a Patyomkin páncélost vagy a Türelmetlenséget, vagy Chaplin Diktátorát. Ebben a félévben, szintén Makk tanár úr osztályában, megpróbálkoztunk egy olyan feladattal, amiről a vizsgán derült ki, hogy nagyon sikeres lett: a hallgatóknak vizsgafilmjeiket valamilyen klasszikus filmrendező stílusában kellett elkészíteniök. Tehát a hallgató kedve szerint, természetesen a tanárával megbeszélve, kiválaszt egy filmrendezőt, a munkásságával mélyebben megismerkedik, megnézi minden filmjét, s aztán csinál egy 15–20 perces filmet, amiből annak az embernek a mentalitása kell hogy áradjon. Olyan legyen, mintha Truffaut rendezte volna. A tíz filmből, ami elkészült, egy pár remekül sikerült. Kiderült, hogy ez olyan feladat, mintha egy képzőművészeti főiskolásnak le kellene másolnia egy Rembrandtot vagy egy Tiziánt, vagy egy zeneművészeti főiskolai hallgatónak meg kellene próbálnia egy Mozart stílusú művet komponálni.
Megpróbálkoztunk egy harmadik dologgal is. A filmtörténetet szakaszokra osztottuk, tehát szovjet némafilm vagy amerikai némafilm vagy olasz neorealizmus vagy francia újhullám, és ezeket a szakaszokat különböző emberek tanítják. Mégpedig filmrendezők… Evvel sikerült bevonni több olyan kollégánkat, akinek ambíciója, hogy megtanítsa, amit tanítani szeretne, amit tud. De nem saját művészetét elemzi a hallgatóknak, hanem olyan klasszikust, akitől ő sokat tanult és akit szeret, tehát jól ismer. Ilyen filmtörténeti keretben beszélünk arról a 150 filmről is.
Elindítottunk egy szabad szemináriumi rendszert, amelynek az a lényege, hogy két-három alkalomra olyan kollégáinkat hívjuk meg a Főiskolára, akik a tanítást magát nem ambicionálják, de az a véleményük, hogy ha levetítik filmjeiket, és a hallgatók kérdéseket tehetnek fel, akkor alapdolgokat tudnak elmondani alkotói módszerükről. Így vezetett ilyen három alkalomból álló szemináriumot Jancsó Miklós, Kovács András, és tervezünk egy Kósa-szemináriumot. Szerveztünk egy Eizenstein-programot, amelyre meghívtuk Ulrich Gregort, aki egészen kiváló Eizenstein-szakember, a berlini filmmúzeum igazgatója, és Naum Klejmant, aki a moszkvai Eizenstein-kabinet vezetője. Ez fantasztikusan érdekes volt. De meg kell mondanom, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatói közül ketten jelentek meg, a tanári kar tagjai közül pedig egy ember volt ott. Szerencse, hogy az előadók nem tudták, hogy akik velük szemben ülnek, azok nem a jövő filmművészei, filmtörténészei, dramaturgjai és rendezői, hanem a bölcsészkar tanárjelöltjei.
– Ennek nincsenek fegyelmi konzekvenciái? Ezek nem kötelezők?
– Nem, a részvétel szabad. Egy másik példa: sikerült nagyon nagy rábeszélő erővel elérni, hogy Szőte István három nagy előadásból álló szemináriumot tartson. Ültem az előadásain, és tátott szájjal néztem, hogy készült fel ez az ember egy előadásra, egy ember, aki tényleg el akar mondani valamit, tanítani akar. Hát őt is több bölcsészkari hallgatta, és szerencsére a Filmtudományi Intézetnek van jó néhány fiatal munkatársa, aki eljött, és így volt közönsége, igazi közönsége. Én úgy éreztem, mintha izgalmas regényt olvasnék. A főiskolai hallgatók nem jöttek el, holott magam jártam végig az évfolyamokat és mondtam el, miről van szó. Jó, nem érdekli a hallgatókat, amit mi mondunk, de ezek a világ által elismert, nagyon kvalitásos emberek! És úgy beszéltek, hogy én az első pillanattól az utolsóig izgalommal figyeltem őket, és meg voltam hatódva, mennyit tanulok tőlük. Lehet, hogy egy kicsit lassabban beszél, istenem, lehet, hogy a másik kicsit hadar, és jobban oda kell rá figyelni, istenem, lehet, hogy a harmadik pöszén beszél, istenem…! Érted te ezt?
Nem sokkal a halála előtt Radványi Géza tartott két előadást. Anekdoták tömkelegét mesélte el a filmművészetről, és azután megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit szólnak ehhez vagy ahhoz az anekdotához; nem értették meg. Elmondok egyet. Csak hogy értsd, mit jelentett Radványi egy órán át tartó jelenléte. Huszonvalahány éves korában eljött Kassáról, ahol szüleivel élt, és feljött Budapestre, mert ez volt a világ közepe. Valahogy kapcsolatba került a filmmel. Egy év múlva az édesapja meglátogatta, és amikor a New York kávéházban leültek, megkérdezte: „Édes fiam, hát miből élsz, mit csinálsz?” Azt mondja: „Hát megvagyok, édesapám. Filmeket írok!” Apja szomorúan ránézett, és azt mondta: „Nézd, édes fiam, én csak egy egyszerű vidéki ügyvéd vagyok, de azt azért tudom, hogy a filmet nem írják, hanem fényképezik!” Ez jópofa vicc, de ha a mélyére nézünk, Radványi azt mondta el, hogy a film akkor születik meg, amikor megszületik a kép! „Tehát gyerekek, már az apám is megmondta, hogy a filmet fényképezik, ott kell jónak lenni! Mit fényképezzek le, hogyan fényképezzem le!” Ezt a „zenét” nem meghallani, nem érteni – tragikus.
– Miért ilyenek, mitől ilyenek?
– Nem tudom, nem tudom. Én végtelenül el vagyok keseredve. Többször próbáltam velük beszélni és megtudni, hogy mi a probléma, hogy mi a gondjuk, és csodálkozva néznek, nem értik, hogy az miért gond, ha nem járnak órákra. Elvégzik a feladatukat, miért kell nekik ahhoz ott lenniük? Nem kaptak soha feladatot, amit valaki is számon kért volna tőlük. Nem tudják, mi az: feladatot teljesíteni, tisztességesen megfelelni bizonyos dolgoknak… De meg vannak róla győződve, hogy filmrendezők, mert amit csinálnak, tetszik nekik. Nekem az az érzésem, hogy mi nagyon akartunk tanulni azoktól az emberektől, akik foglalk
böngéssz a FILMVILÁG folyóirat archívumában ! ♥ :)